Honlap Tartalom (Térkép)

  Hivatalos bírálat

Hivatalos bírálat

Várhalmi Miklós: A nemzetbiztonsági szolgálatok meghatározó jelentősége a Magyar Köztársaság XXI. századi biztonsági rendszerében c. doktori (PhD) értekezéséről

Tisztelt Doktori Tanács, Tisztelt Jelölt!

Megtiszteltetésnek tekintem, hogy a bíráló szerepkörében értékelhetem a véleményezendő doktori (PhD) értekezést és fejthetem ki álláspontomat az abban felvetett kérdésekről.

A szerző munkássága a nemzetbiztonsági tanulmányokkal hivatásszerűen foglalkozó szakemberek, kutatók körében közismert. Számos korábbi közleménye elektronikus hordozón, CD-n és az interneten, valamint nyomtatott formában, különféle folyóiratokban és újságokban közölt hosszabb-rövidebb könyv, tanulmányok, cikkek, publicisztikai írások formájában már eddig is hasznosult a tudományos és népszerű ismeretterjesztés, sőt az egyetemi oktatás szférájában is. Örvendetesnek tartom, hogy a civil társadalom reprezentánsai között is akadnak olyanok, akik a nemzetbiztonsági szolgálatok tevékenységét szakszerűen, ugyanakkor érzelmileg is elkötelezetten, pozitív viszonyulással, segítő, támogató hozzáállással közelítik meg, hozzájárulnak a szakma elismertségének, társadalmi presztízsének növeléséhez, a vele kapcsolatos tévhitek eloszlatásához, közérdekű ismeretanyagának terjesztéséhez.

Ismeretes, hogy a szolgálatok tevékenysége a média és a közvélemény kiemelt figyelmében részesül, és nem nélkülözheti a társadalom egyetértő támogatását. Az állami, az üzleti, a politikai és a tudományos szférában működő „agytrösztökben” szükség van olyan felsőfokú végzettséggel, tudományos fokozattal rendelkező szakértőkre, akik tisztában vannak a nemzetbiztonsági szolgálatok komplex feladataival, tevékenységük jellegével és sajátosságaival, társadalomtudományi, jogi, politikai és egyéb összefüggéseivel.

Ezek a nemzetbiztonsági szakértők hasznos szerepet tölthetnek be a szolgálatok és a társadalom közötti kapcsolatok javításában, megítélésük pozitív irányban történő befolyásolásában, a lakosság biztonság-tudatosságának növelésében, a nemzetbiztonsági tevékenység nélkülözhetetlenségének elfogadtatásában, közszolgáltatás-jellegének kihangsúlyozásában, az intézményközi együttműködés hatékonyságának fokozásában.

Várhalmi Miklóst eddigi munkássága alapján mindig is ilyen szakértőnek tekintettem, akinek írásait, az azokban szereplő problémafelvetéseket, összeállításokat, szemelvényeket tanszéki kollégáim az oktatásban is hasznosították hivatkozási anyagként, háttérirodalomként, ajánlott szöveggyűjteményként.

Örvendetes, hogy eljutottunk oda, hogy a szerző eddigi írásait (és a bennük kifejezésre juttatott gondolatokat) összegezze, és rendszerezett formában, a doktori értekezés formai és tartalmi követelményei szerint a tudományos közvélemény előtt hivatalosan is megméresse, következtetéseit, javaslatait, érvrendszerét, fogalomhasználatát, kutatási módszereit és eredményeit tegye ki a szigorú, ámde segítőkész, építő bírálatnak. Ezzel állásfoglalásra készteti a Doktori Tanácsot, hogy – ha megérdemli – nyerje el a hadtudományi PhD-fokozat odaítélésében megnyilvánuló elismerést.

Ezen gondolatok jegyében, a ZMNE Doktori Szabályzatában rögzített értékelési szempontok figyelembe vételével, az értekezésről a következő véleményt alakítottam ki.

A mű a formai előírásoknak maradéktalanul megfelel. Tartalmazza mindazokat a kellékeket, amelyek egy ilyen tudományos értekezéstől elvárhatók. Gondosan szerkesztett, tagolt, szabatos nyelvezetű, egy-két kivédhetetlen gépelési hibától eltekintve kifogástalan helyesírású, áttekinthető és érthető, gördülékenyen olvasható.

A középpontba állított téma jelentős és időszerű, amit a bevezetőben és a kutatási célkitűzésekben meggyőzően ki is fejt. Valóban aktuális a napjainkban jelentkező új, megváltozott összetételű és súlyozású biztonsági kockázatok, kihívások és a nemzetbiztonsági szféra működésének, struktúráinak és funkcióinak összevetése, megfelelésük vizsgálata. Megfogalmazott hipotézisei ugyanakkor nem annyira a problémamegoldó gondolkodás kiindulópontját, mint inkább egy már kiérlelt gondolkodási folyamat végeredményét, következtetéseinek szintézisét jelentik. A hipotézisek áttekintésekor az olvasónak az a határozott előérzete, hogy a négy – ellentmondást nem tűrő állítás formájában megfogalmazott – feltevés mindegyike be lesz bizonyítva, és a kutatás nem fog a cáfolatukra felhasználható meglepő tényeket feltárni.

Mind a négy előzetes tézissel egyetértek, azokat fontos, a gyakorlatban is érvényesítendő elméleti alapvetésnek tekintem.

1. A komplex kihívások tükrében növekszik a nemzetbiztonsági szolgálatok szerepe és jelentősége azok kezelésében;

2.  A szervezeti tagoltság és a „többcsatornás” kormányzati irányítási rendszer felveti a stratégiai szintű elemzés-értékelés és tájékoztatás központi koordinációjának igényét;

3. Emellett szükség van a nemzetbiztonsági szolgálatok és a védelemigazgatás más szervei közötti belső és külső együttműködés erősítésére;

4. Szükség mutatkozik egy ágazati (nemzetbiztonsági) stratégia megalkotására, a nemzeti fejlesztési célok hierarchiájába illeszkedően.

A felvázolt kutatási módszerek a témának megfelelőek (a szakirodalom feldolgozása, a történeti és az összehasonlító módszer, analízis, szintézis, analógia). Ezek közül – meglátásom szerint – dominált a történeti aspektusok tárgyalása és a szintetizáló végkövetkeztetések hangsúlyozása.  Kevésbé részletes az elemzés (analízis) gondolatmenetének demonstratív bemutatása és a források kiválogatási, kritikai feldolgozási szempontjainak ismertetése, noha ez – a végkövetkeztetések színvonalából visszakövetkeztethetően – igényesen megtörtént.

Itt szeretném megemlíteni, hogy annak idején a saját doktori értekezésem szerkesztésekor és végső megszövegezésekor magam is szembesültem azzal a problémával, hogy szabályzatunk szerint a szerzőnek magának kell az új tudományos eredményeket és azok felhasználhatóságát megítélnie és minősítenie. Miközben egyetértek azzal, hogy elvárható, hogy a jelölt tudatában legyen annak, hogy a tudományos ismeretek rendszerében mi az az újszerű összefüggés, amit feltárt, és kutatásaival milyen célt szeretett volna elérni, nem minden szempontból tartom szerencsésnek, ha a szerzőnek önmagáról kell kategorikus minősítéseket állító mondatban megfogalmaznia. Az innovatív módon feltártam, bebizonyítottam stb. kifejezések kényszeredett használata a kötelező tudományos szerénység ellen hathat, és a bírálót is szubjektív állásfoglalásra ingerelheti.

A hivatkozott és felhasznált irodalom jegyzéke impozáns mennyiségű (és minőségű) magyar nyelvű szakkönyvet, tanulmányt, cikket sorol fel, ugyanakkor feltűnően kevés az idegen nyelvű anyagra hivatkozás (egy-két német és angol mű). Miközben belátom, hogy a téma speciális, nemzeti jellege miatt ezzel így külföldön kevesen foglalkoztak, hiszen a nemzeti szuverenitás körébe eső konkrét kérdésről van szó, a nemzetközi gyakorlattal és az uralkodó elméletekkel való összehasonlítás érdekében talán mégsem ártott volna egy kicsit szélesebb kitekintés, a külföldön alkalmazott modellek elméleti értékelése.

A mű tárgyalási részének szerkezeti felépítése keretes: az első és a negyedik fejezet foglalkozik konkrétan a magyar szolgálatok nemzetbiztonsági rendszerbe illeszkedésével, jogi hátterével, alapdokumentumaival és azok továbbfejleszthetőségével, a közbeeső két fejezet pedig a biztonságfogalom átfogó értelmezésével és a hírszerzés, valamint az elhárítás ebből fakadó feladataival. Miközben nem vitatom ennek a keretes szerkezetnek a jogosultságát, megemlítem, hogy szerintem más felépítésű konstrukcióban is el lehetett volna jutni a végkövetkeztetésekig, amelyeket az ötödik fejezet összegez.

A fejezetek közötti terjedelmi arányok mértéktartóak, a mondanivaló fontosságához illeszkedők. Az első fejezet túlnyomóan történeti megközelítésben tárgyalja a nemzetbiztonsági struktúra kialakulását és jellemzőit. Nem teljesen világos, hogy a szerző mikor zárta le az értekezésben bemutatott kutatásait. Egy életmű hosszú tapasztalatokra alapozott, már kikristályosodott elvi megállapításai keverednek a legfrissebb aktualitások hevenyészett értékelésével. Véleményem szerint az új kormánynak a műhelyvitát követően hozott intézkedéseit már nem feltétlenül kellett volna ismertetni és minősíteni az értekezésben, annak ellenére, hogy szakmai jelentőségük vitathatatlan (miközben szakmaiságuk természetesen – mint minden szakpolitikai döntésé – vitatható). Szó esik az irányítási rendszer osztottságának növekedéséről, a miniszteri hatáskörök megváltozásáról, de azt már nem tudjuk meg, hogy a nemzetbiztonsági kabinetet – az új struktúrában – ki irányítja, és miért. Kíváncsi lettem volna, hogy mi a szerző véleménye arról, hogy az előző kormányzat megszüntette a belügyminisztériumot, az új pedig visszaállította, sőt a belügyminisztert (rendészetért felelős minisztert) több nemzetbiztonsági szolgálat irányításával is megbízta, amit a nemzetbiztonsági törvény korábbi változata 2010-ig kifejezetten tiltott.

A második fejezet a biztonságfogalom tartalmi változásainak átfogó tárgyalására vállalkozik, a szerzőtől megszokott részletességgel és mélységben. Itt három kritikai megjegyzésem van. Az egyik, hogy a nemzeti biztonság és a nemzetbiztonság (egyébként szorosan összefüggő) fogalma az értekezésben nem mindig határolódik el egymástól szabatosan, különösen akkor nem, amikor angol (amerikai) nézetekre történik utalás. Kihangsúlyozandónak tartom, hogy az angol national security kifejezés magyarul helyesen nemzeti biztonság, ezzel szemben a magyar nemzetbiztonság szó angol szakterminológiai megfelelője: intelligence and security. Ezt bizonyítja többek között, hogy az USA-nak is van egy nemzeti biztonsági  stratégiája (national security strategy) és egy attól különböző (bár vele hierarchikus alárendeltségi viszonyban lévő) hírszerzési stratégiája (intelligence strategy).

A másik kritikai megjegyzésem nem annyira a szerzőhöz, mint inkább az egész magyar nemzetbiztonsági szakmai közösséghez szól. A globális felmelegedés és más hasonló természeti, civilizációs és egészségügyi stb. új típusú kihívások közvetlenül nem sorolhatók be a nemzetbiztonsági fenyegetések közé (a nemzeti biztonsági kockázati tényezők közé annál inkább). A nemzetbiztonsági fenyegetések parttalan, kiterjesztő értelmezése szakmánkat megkülönböztető sajátosságától, az információs dimenziótól, a különleges (titkos információgyűjtési, hírszerzési-elhárítási) specifikumoktól fosztaná meg. A globális felmelegedés akkor lesz – áttételes mechanizmusok révén – nemzetbiztonsági kérdés, ha idegen államok, ellenérdekelt titkosszolgálatok vagy más, hazai vagy külföldi, nem kormányzati szervezetek leplezett törekvéseinek, szándékainak, képességeinek és tevékenységének tárgyává válik. E problémakör részletes kifejtésétől – mivel nem szorosan az értekezés témájához tartozik – most eltekintek.

A harmadik megjegyzésem a regionális biztonsági kihívások kérdéseihez kapcsolódik. A szerző helyesen állapítja meg, hogy „Az erősödő globalizáció, valamint hazánk aktív stabilizációs szerepvállalása miatt, a tőlünk távol fekvő régiókban zajló események is befolyásolják Magyarország biztonságát. A NATO és az EU tagjaként konstruktív álláspontot kell képviselnünk a földrajzilag távol eső régiók problémáinak kezelését illetően”. Ezt a szemléletet magamévá téve én a NATO és az EU mellett az ENSZ-et is megemlítettem volna, és (ha csak utalásszerűen is) a távol-keleti térséget, valamint Afrikát is legalább egy mondat erejéig szerepeltettem volna a regionális kérdések között.

Nagyon jónak tartom a 3. fejezet 1.1. alfejezetében az elhárítás „ellenhírszerzésként” történő definiálását, ugyanakkor megjegyzem, hogy az ugyanezen alpontban felsorolt „hírszerzési terület, megoldás, képesség, forrás” néven jelölt fogalmak helyes kategória-megnevezése: felderítési nem, mint ahogy az a hivatkozott Botz László műveiben is szerepel.

A 4. fejezetben (1.2. és 1.3. alfejezetekben) túl hosszúnak és részletesnek találom az EU biztonsági stratégiájának és hosszú távú előrejelzésének leíró jellegű ismertetését, tekintettel arra, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok ebből fakadó feladataira két-két mondat jut. A 4.1.4. alfejezetben ismertetett amerikai globális előrejelzés véleményem szerint valóban figyelemre tarthat számot, azonban elsősorban az amerikai szolgálatok számára sugall hírszerzési-elhárítási feladatokat, a NATO- és az EU-stratégiához, valamint a magyar nemzetbiztonsági szolgálatok feladataihoz való közvetlen kapcsolódásait nehéz kitapintani.

Az e fejezetben megfogalmazott fő következtetéssel, az ágazati (nemzetbiztonsági) stratégia megalkotásának szükségességével messzemenően egyetértek, bár itt is túlzottnak tartom a biztonságpolitikai, külkapcsolati és katonai stratégiai alapdokumentumokból vett szemelvények részletes, szöveghű idézésének arányait a saját következtetések gondolatmenetének levezetéséhez képest.

Az ötödik fejezet az összegezett következtetések alcímet viseli. Ez a teljes értekezés logikus lezárása.

Összességében megállapítható, hogy a jelölt kutatómunkájának célkitűzései, módszerei és eredményei összhangban vannak, bár néhány esetben a szerző számára evidenciának számító alaptételek a következtetésekben részletes indoklás nélkül jelennek meg. Így az egyes fejezetek végén szereplő „Az elvégzett vizsgálat és az erre alapuló részkövetkeztetések” című alpont valójában már csak a részkövetkeztetéseket tartalmazza, amiket – korábbi kutatási eredményeire, publikációira, élettapasztalatára támaszkodva – logikai evidenciaként kezel.

A szerző új tudományos eredményének tartja a következőket (rövidítve, címszavakban):

1./ a nemzetbiztonsági szolgálatok szerepének felértékelődése;

2./ a kormányzati kommunikáció fontossága a nemzetbiztonsági szolgálatok társadalmi támogatottságának megteremtésében;

3./ nemzetbiztonsági adat- és tudásbázis létrehozásának szükségessége;

4./ egy kormányzati elemző-értékelő és koordináló szervezeti egység létrehozásának igénye;

5./ a nemzetbiztonsági szaktudás megfelelő szervezeti keretek közötti megőrzésének és hasznosításának szükségessége.

Véleményem szerint ezek olyan kérdések, amelyek folyamatosan napirenden vannak, és a változó feltételek függvényében újra meg újra előtérbe kerülnek, és vitatottá válnak. Jelenleg is egy intenzív, dinamikus átalakulási időszakban élünk, amely hangsúlyosan veti fel ezen problémák megoldási igényét. Mivel a mű elején a szerző csak négy hipotézist fogalmazott meg, és a fejezetben kiemelt ötödik eredmény – a szaktudás megőrzésének fontossága – nem következik szervesen az értekezésben kifejtett összefüggésekből, ezt nem tudom a szerző tudományos eredményének elfogadni (noha egyetértek a megállapítással). Ugyanakkor tiszteletben tartom a szerző véleményét, sőt kihangsúlyozom, hogy a végkövetkeztetések tekintetében osztom azt (miközben elismerem, hogy megoldási javaslatai és azok konkrét megvalósítási módja vitatható).[1]

Kutató munkájának első négy végkövetkeztetését tudományos eredményként elfogadom. Megjegyzem, hogy az első-második és a harmadik-negyedik eredmény olyan szorosan összefügg, hogy akár egy-egy összetett állítás formájában is megfogalmazható lenne.

Véleményem szerint az értekezés a különböző nemzetbiztonsági szakmai és politikai döntés-előkészítő testületekben szakértői munkaanyagként, előterjesztésként, illetve a ZMNE nemzetbiztonsági szakán folyó mesterképzésben ajánlott irodalomként és szemináriumi vitaanyagként is használható.  

Az értekezés összességében megfelel a nyilvános védésre bocsátás feltételeinek, javaslom a megvitatását, és tisztelettel felkérem a Doktori Tanácsot, hogy véleményem figyelembe vételével foglaljon állást a hadtudományi PhD-fokozat odaítéléséről (amit a magam részéről támogatok).

Kérdéseim a jelölthöz a következők:

1. Véleménye szerint mik azok a magyarországi társadalmi, politikai, kormányzati és nemzetbiztonsági intézményrendszeri, valamint közvélekedési, megítélésbeli változások, amelyek szükségessé és indokolhatóvá tették a nemzetbiztonsági törvény 2010-es módosítását? Itt azon szakasz érvénytelenítésére gondolok, amelyik tiltotta, hogy a belügyminiszter (rendészetért felelős miniszter) irányíthassa a szolgálatokat.

2. Milyen konkrét feladatai lehetnek a hírszerző és az elhárító szolgálatoknak a globális felmelegedés kapcsán felmerülő nemzetbiztonsági kockázatok kezelésében?

 

Tisztelettel:

 

Budapest, 2010. október 14.

 

 

                                                                                   Dr. Rácz Lajos, PhD 

 



[1] Leszögezve, hogy a vitathatóság a tudományos felfedezés legfontosabb kritériuma

 

A PDF formátumú dokumentumok olvasáshoz,
az Adobe Reader program letölthető az alábbi helyről:

Megtekintés vagy letöltés: PDF formátumban, RTF formátumban
Nyomtatás Hivatkozás küldése
Honlap Tartalom (Térkép)

Dr. Várhalmi A. Miklós (PhD) * H-6500 Baja, Szarvas Gábor u. 3. * SKYPE név: vamiklos * Tel: +36-21-2525010 * Fax.: +36-79-326581 * varhalmi.miklos(kukac)baja(pont)hu